puertadetibor banner2v
updated 4:23 AM CEST, Apr 6, 2021

Válasz Szabados Ádámnak (és felebarátaimnak)

Divinity Divinity

Felelet a Magyar Narancsos cikkemre adott Divinity-válaszra.

Intro

Hálás vagyok, hogy Szabados Ádám részletesen válaszolt a Magyar Narancsban megjelent írásom néhány részletére. (A téma azoknak, akik esetleg nem tudnák: Azonos neműek házassága! Örökbefogadás! Progresszív vs. konzervatív, sőt hitvalló kereszténység!) Válaszom nem csak neki szól, mert rengetegen tiszteltek meg véleményükkel az elmúlt napokban az ország minden részéről.

Magam főállásban 10 éve multiknál dolgozom vezetőként, ugyanennyi ideje végzek tudományos kutatásokat és szépirodalmat is írok. Így aztán, noha mindent megteszek, hogy teológiai, filozófiai és közéleti téren is vállalhatót alkossak, ezen a téren (is) bizonyosan rám fér az alapos és minőségi kritika.

Megtisztelő hát, hogy egy kiváló teológus válaszolt a gondolataimra. Zene érzékeimnek, hogy annyi malomkő után világosan és összefüggéseiben is értelmezhető körmondatok, szépen szabott szakirodalmi hivatkozások és lágy, mosolyra késztető irónia, sőt, talán némi nyitottság kerültek a szemeim elé egy magyarországi konzervatív lelkész tollából – Ádám mindezt együtt és maximálisan teljesíti. Ezért is vagyok hűséges olvasója hosszú évek óta.

Az egyik addikcióm az elegancia. Az elegancia és a nagyvonalúság hiánya a falra tud kergetni. Ezt érzem akkor is, amikor a gondolataimat támadók a gondolataimtól féltik Isten (Isten!) csodálatos művét és a földi egyház misszióját, és közben ezt nem mosolyogva és magabiztosan teszik, hanem a személyemet, illetve a progresszív keresztényeket általában értékelik. Az elegancia soha nem árt. Ádámban ez megvan, Ádám elegáns és nagyvonalú –

ritka kincs ez evangéliumi körökben, vigyázzunk rá és tanuljunk tőle!

Az Élet és Irodalomban nemrég megjelent írásomat egyébként intellektuálisan izgalmasabbnak gondolom. Nem tartom ezért teljesen véletlennek, hogy senki sem reagált rá egyelőre a fundamentalista oldalról. A gratulációkkal meg tele a padlás.

Persze én nem elsősorban a konzervatív keresztényeknek írok; mazochista hídverési kísérleteim amúgy is meglehetősen sikertelenek. Valójában (miközben elsődleges célként hétköznap este 11 és 12 között próbálom mohón kiszívni egyházamból az életerőt, hogy klasszikust idézzek) azoknak írok, akik pontosan érzik és tudják, hogy a konzervatívnak nevezett irányzat Magyarországon súlyos válságban van. Azoknak, akik tanácstalanok, bizonytalanok és gúzsba kötöttek, mert a Bibliára szerfelett hivatkozó elöljáróiktól úgy tudják és elhiszik nekik, hogy nincsen alternatíva. Pedig van, ne féljetek!

Jobb szeretnék persze arról értekezni, hogy mikor és miként szervez az egyházam tömegtüntetést a klímaváltozással kapcsolatban, vagy épp a gyermekszegénység vagy a nők elleni erőszak ellen, de valószínűleg csak a tomboló pandémia miatt van, hogy egy ilyet se látok a Facebookon vagy az egyházi oldalakon.

Mielőtt elfelejtem: Ádám szelíden kizárt megint a keresztények táborából – nem ő az első. Lelke rajta. És mielőtt elfelejtem: konnotációk és metaforák jutnak eszébe Márkus Tamás gyűlöletbeszédéről (nyílt levelemet Egyházam vezetőinek azután írtam meg, hogy konzultáltam európai és magyar jogvédő szervezetekkel és neves történészekkel). Nem ő az első, lelke rajta. Ha sikerült ideiglenesen néhány önkéntes szellemi szájkosarat tennem a konzervatív tollakra és lassítanom az egyházam és egyes hangadóinak szélsőjobbra tolódását és a realitásérzékük gyorsuló elvesztését, már nem írtam meg hiába.

Na de, nem ezért vagyok itt. Fontos kérdéseket jöttem megvitatni.

Összefoglalom előre az esszémet, hogy aki nem szeret sokat olvasni, egyből valami izgalmasabb tartalom után nézzen a világhálón. Ők már most nyugodtan távozhatnak. Bár megjegyzem, egyes részek nem teljesen érdektelenek.

Szóval. Ádám kiválóan és átéléssel, művészien felmondja a konzervatív tanítást. Bevallom, úgy éreztem, hogy egy nagyon kicsit talán motiválni is tudtam, hogy minél többet kihozzon magából. Ádám kicsit olyan, mint én: kompetitív és érzékeny, és akkor van a legjobb formában, ha minél magasabb szinten odafigyelnek rá. Egy-két pontban erősen elgondolkoztatott. Általánosságban a konzervatívokra oly sok területen jellemző, erős teológiai naivitás szűrődik ki a sorai közül. Pár dolgot rosszul értett a cikkemben, de hát ezért vagyunk itt.

Végül, és ami a legfontosabb, rámutatok (hogy egyik kedvenc konzervatív közgazdászomat, Thomas Sowell-t idézzem): reality is not optional, azaz a valóság nem szabadon választható. Még Szabados Ádám és a konzervatívok sem választhatnak maguknak alternatív valóságot az istenivel szemben.

(Thomas Sowell-t egyébként ajánlom a Podcast-sorozatotokba, Ádám – nagyon szeretnétek és szerintem fajsúlyosabb és következetesebb gondolkodó, mint Peterson.) 

Előzetes megjegyzések

Két apró gondolat, amit az elmúlt hetekben rámzúduló konzervatív szeretet-hullámból (mert annak kellett lennie, még ha pont az ellenkezőjének éreztem, tisztelet a kivételnek) kivettem és Ádámnál is tapasztaltam.

Az első: az újszülöttnek minden vicc új. Újra átéltem az érzést, hogy az emberek (Jézus korától Fukuyamáig) hisznek abban, hogy az ő koruk/generációjuk vagy fiatalkoruk/felnőttkoruk különlegesen fontos a világtörténelemben vagy épp a vég, az utolsó ítélet előtti időkben élnek. Erről írok a Narancsban is kicsit. Hogy miért említem itt ezt? Évtizedek óta szolgáló református vezetők írtak rám, hogy a vég kezdete, ha már én is támadom az Egyházam, ráadásul a Magyar Narancsban. Nem tartok litániát, hogy szerintem miért voltak átlagos évtizedek a 2000-es és 2010-es évek, pusztán egy megjegyzést teszek:

Majsai Tamás református lelkipásztor húsz éve, 2001-ben, a Magyar Narancsban írt részletesen a homoszexualitás kérdésében, nagyjából az én vonalamon.

Valójában egy magyar református hagyományt követek, amikor megfogalmaztam a gondolataim. Ha mást nem is, ezt a hagyományőrzésem talán értékelik konzervatív református ismerőseim mint szigorú normakövetést. A Református Egyház európai testvéregyházaiban évtizedek óta létező gyakorlatról most nem írok. Tehát egyáltalán nem „helyet kérek a liberális, progresszív teológiai álláspontnak”, ahogy Ádám írja, hanem pusztán folytatom a több évtizedes (valójában persze Pálék nemzedéke óta a 2000 éves) hagyományt: újabb ismereteink és az Istenre szomjazó nép megismerése mentén megkérdőjelezem a pillanatnyilag fennálló dogmarendszert és kutatom Isten szent akaratát és szándékait változó világunkban. A Semper reformanda elvet és ennek változatait most nem említem; gumicsonttá váltak.

A másik visszatérő érzésem, hogy egyes szakmabeliek (legyenek üzletemberek, fizikusok vagy teológusok) úgy gondolják, hogy a szakmájuk valamiképpen fontosabb, mint a többi, vagy többet meg lehet tudni általa a világról. Teológusok esetében ez az álláspont többször szembe jött velem az utóbbi egy-két évben, legutóbb az általam nagyra becsült Nagy Gergely kálvinista apologéta oldalán. A tézis így szól: a teológia Istenről szóló tudomány, márpedig Isten mindennek a forrása, tehát: minek a művelése lehet ennél fontosabb? Ennek az iránynak az egyik leágazása, hogy a Biblia valamiképpen a legfontosabb információforrása úgy nagyjából mindennek is, és a legélesebb kés a tudásfiókban.

Ez nagyon elterjedt képzet, noha erre (a hitvallásukban szereplő, igen ambiciózus és reményt keltő megfogalmazás ellenére) még a progresszívnak nemigen nevezhető, de általam igen tisztelt Biblia Szövetség vezetői sem találtak egyetlenegy igét sem a Biblia könyveiben, a 2 Tim 3,16-17-on kívül, ami szintén nem azt jelenti.

Az a helyzet, hogy Isten gondolatai és szándékai sokrétűek és sok oldalról megismerhetők. Semmiképpen nem a misztikumra gondolok; a világért sem szeretném felbosszantani Márkus Tamást, mert tudom, ez számára érzékeny téma. Én például közgazdász vagyok, és a nemzetközi munkamegosztás elmélete vagy Adam Smith írásai hasonlóan jól segítenek megérteni az emberi agy és társadalmak működését, mint az eredendő bűn tézise vagy az újszövetségi példázatok.

Szerintem a modern közgazdaságtan jobban leírja az emberi társadalom működését és tagjainak bizonyos motivációit, mint a Biblia. Mégsem állítom azt, hogy mostantól közgazdaságtan-könyvekből tanítsuk Isten igéjét.

Ha a teológia olyan fontos lenne Istennek, akkor például legalább a hívő természettudósokban és cégvezetőkben tömeges sürgetést támasztana, hogy siessenek elvégezni második szakként, és például törekedjenek arra, hogy eredeti nyelven olvassák a Szentírást.

Itt nem szeretném kifejteni, hogy Isten elsődleges vagy másodlagos kijelentései hogyan viszonyulnak egymáshoz, és mi a tudomány és a Biblia viszonya. Egészen bizonyos vagyok benne, hogy már az első menet után KO-ban hevernék a szorító, akarom mondani az MMA-ketrec sarkában, már attól, ha a Kálvinista Apologetika rámpillant (ez amúgy kifejezetten bók volt, sokat néztem a vitáikat, és jelzem, viszonylag olcsón lehet MMA-ketrecet szerezni díszletnek – szerintem jó poén egy vitához, szívesen beleadok egy ezrest).

Sajnos pont azt tapasztalom, hogy épp a konzervatív keresztények között a legelterjedtebb viselkedési forma, hogy Isten szent szavát a tudományokban ignorálják, kreacionista bohócelméletek képviselőit hívják meg egyes református gyülekezetekbe, miközben az isteni logosz tökéletessége mellett kardoskodnak, a Biblia egyes részeinek pedig még a kálvinisták egy része által is elfogadott revizionista értelmezését is mereven elutasítják.

Ami viszont a lényeg: a keresztény szabadságról és a megváltás módozatairól azonban egyedül a Bibliából értesülhetünk, mint azt Balavány György olyan szépen megfogalmazta. Jaj nekem:

"Az Írás szerint Jézus, az Isten Fia makulátlan, mentes minden gyarlóságtól. Azonban a golgotai kereszten minden bűn minden büntetését elszenvedte helyettünk, és aki ebben hisz, az részesül az örök életben, még akkor is, ha nem tudja a törvényt tökéletesen megtartani. Az üdvösség többé nem jutalom azért, mert tökéletesek vagyunk, hanem kegyelem, vagyis ingyenes ajándék annak ellenére, hogy nem vagyunk tökéletesek."

Balavány úrral mélységesen egyetértek ebben a kérdésben (írása politikai vonatkozásairól most nem írok) - persze ezzel minden keresztény egyetért. Ami fontosabb, hogy amikor Ádám többszörös sávlépéssel rátér a fontos Szentírás-magyarázatairól az egyedüli keresztény hit kizárólagos értelmezésére, azt (mármint annak magától értetődő voltát) mint keresztény értelmiségi megfelelő ismeretelméleti és metodológiai indoklás nélkül lehetetlen komolyan vennem. Értem a hermeneutikát, Nagy Gergely szerintem meggyőzőbben elmondta videóiban, mint Ádám, de kizárólagosnak tartani azt minimum kockázatosnak tartom egy felelős értelmiségitől.

Mindez jól megjelenik azokban az értelmezésekben, amelyek az evangéliumot mint jó hírt (pl. 1 Kor 15) az Újszövetség vagy a Biblia egészével azonosítják, vagy azzal, amikor (mint Márkus Tamás és Ádám is teszi írásaikban) Luthert idézik: „Ha a leghangosabban és legtisztábban vallom is Isten igazságának minden részletét, kivéve azt az egyetlen kis pontot, amelyet a világ és az ördög éppen támad, akkor nem vallom meg Krisztust, bármily bátran is állok ki a kereszténység mellett.” Ez az a pont, amiről (gyarló ember vagyok) megint az jut eszembe, hogy a 21. században „keresztény” gyülekezetek osztogatják az állami minisztérium által támogatott kreacionista magazint, és végre talán arról hallgathatunk előadásokat konzervatív református gyülekezetekben, hogy a Tyrannosaurus Rexet Isten a hatodik napon teremtette, vagy hogy a zebra fekete-fehér csíkjai igényes nonfiguratív isteni designok.

Éppen ezért konzervatív lecsónak tartom a következőket Ádám tollából: „A valóságban csak egy szent, egyetemes, apostoli hit van, amely minden embert megtérésre hív, amely minden embernek bűnbocsánatot és örök életet kínál, és amelynek alapjai kétezer évesek. Aki erre az alapra épít, annak a munkája megmarad, [...]  Aki viszont más alapra épít, vagy az alap megváltoztatására törekszik, annak nem csak a munkája ég meg, de ő maga sem menekül meg. Ezért nincs kétfajta kereszténység. Nincs olyan kereszténység, amelyik az apostolok tanítását tekinti mércének, és olyan kereszténység, amelyik számára a világ haladása a mérce. Ezek közül csak az egyik valódi kereszténység. [...] de az egyház alaprajza kétezer évvel ezelőtt már elkészült, arról nincs mit vitázni a falakon belül.”

Ugyanúgy okafogyottá válnak a vádjai, miszerint „újra akarom fogalmazni” „magát a kereszténységet” és arról írnék, hogy a „keresztény teológia megváltoztatható-e” hogy „ezeket a törekvéseket támogassa”.

Mint szépirodalom viszont tetszik. 

Változások a Biblián belül?

Jól esett, hogy Ádám felismerte, hogy a cikkem terjedelmi korlátai (az övéihez hasonlóan) nem teszik mindig lehetővé a tartalom cizellált, kijegecesedett kifejtését, akár a konzervatív-progresszív kontinuum kibontását. Efölött érzett meglepetésem és a lelkemet bizsergető melengető érzés azóta tart.

„Mindezek fényében helytelennek és félrevezetőnek tartom a kereszténység szétválasztását konzervatívokra és progresszívekre, ahogy MT teszi, mintha ez a kereszténység két szárnya lenne, amelyeknek most csak az egyike nyújt oltalmat az emberek egy csoportjának.” Én is. Nem is írok ilyet. Azt állítom, hogy mindkettő mellett lehet érvelni, noha én is leteszem a garast valamelyik mellett, ahogy mindenki. Nem azok ellen érvelek elsősorban, akik "konzervatívok", hanem akik kizárólagosan a konzervatívot tartják jónak.

Az ebben a részben általa kifejtettekkel magam is egyetértek. Az öt pontom közül az utolsóra reagál (négy evangélium). Nyilvánvalóan tudom, hogy egy evangélium van, ha másból nem, nyolc év katolikus hittanból és az általam olyannyira szeretett Budapest-Nagyvárad téri konfirmációs előkészítőből – igazán nem vetne jó fényt a Biblia Szövetségre, ha máshogy tanították volna. Itt az átlagos Narancs-olvasónak probáltam egy kézzelfogható példát mondani, mert azért az nem világos, hogy miért épp az evangélium leírásából van és miért épp négy verzió és miért nem mondjuk 23. És miért nincs 187 Apostolok Cselekedetei, vagy miért csak 2 Teremtés-leírás van. A másik négy példával kapcsolatos fejtegetés jobban érdekelt volna – azok sokkal erősebbek. 

A Biblia tanítása?

Sokáig gondolkoztam, hivatkozzak-e Sarah Rudenre az írásomban. Noha a világ egyik leghíresebb fordítója görög és latin nyelvekből, a Pálról írott könyve kapcsán olvastam kevésbé kedvező kritikákat is róla. Három okból hivatkoztam mégis rá. Egyrészt ismerem, leveleztünk is egy ideig és személyesen nagyon szeretem. Másrészt, szeretném behozni őt tudományos ismeretterjesztési célból a köztudatba, mert (talán) sokat fogunk beszélni róla a következő hónapokban: forradalmian új Újszövetség-fordítását már hetekkel ezelőtt előrendeltem és hosszabb kritikát írok róla a magam szerény eszközeivel. Finoman fogalmazva nem a konzervatív vonalat fogja erősíteni – nem mintha örülnék ennek, nekem tényleg édesmindegy, ki mit gondol, amíg betartja az emberi együttélés szabályait, nem sérti embertársai méltóságát és meghallgatja az evangéliumot. De ami a legfontosabb: még a legerősebb teológus kritikusai is elismerik, hogy írásainak vannak rendkívül erős elemei annak ellenére, hogy maga nem történész vagy teológus – épp például a homoszexualitás kérdéskörének leírásában.

Mert Ádám ebben a részben teljesen félreért.

Szerinte egyértelműnek látom a választ a kérdésben, hogy a Biblia nem foglal állást ezekben a kérdésekben (ti. az azonos neműek házasságában és az örökbefogadás kérdésében), hiszen ezek ebben a formában nem is léteztek. Szerinte azt gondolom, hogy a homoszexualitás és az azonos neműek házassága kérdésében „nincs apostoli útmutatásunk, legjobb esetben is csak az a sejtelmünk lehet, hogy talán elítélték volna”. És „ez a gondolatmenet jól ismert a homoszexuális gyakorlat igazolására törekvő teológiai irodalomban, azonban exegetikailag tarthatatlan és sokszor meg lett cáfolva.”

Nem tudom, miért gondolja ezt. Pont ellenkezőleg, ez az egyetlen rész, amiben teljesen egyetértek heteróikonommal, Márkus Tamással. Nem, én azt írom: „Egyetértek Márkus Tamással abban, hogy a Szentírás szövegéből normatív módon egyértelműen levezethető, hogy annak írói nem támogatták, sőt kifejezetten tiltották volna az azonos neműek házasságát – már ha megkérdezték volna őket.” Ezek világos szavak.

A Biblia bizony fekete-fehér sztori. Ruden annyiban hoz bele új dolgot, hogy miközben Pál elítélte volna a mai értelemben vett homoszexualitást, ha azt megkérdezik tőle, ahogy a kétkamarás országgyűlési rendszert is, „nem elnyomta … a homoszexuálisokat, hanem – a saját kora mércéjéhez képest – progresszív szabályokat alkotott, hogy befogadja őket a keresztény közösségbe”. Nem hasonlót mond Ruden, Pál, Ádám és én? Pusztán annyit állítok, hogy Pál hozzáállása egyes kérdésekben más volt, mint az ókori zsidóké. Ahogy a 19-20. századi ember is máshogy viszonyult a rabszolgatartáshoz, a nők jogaihoz vagy épp az evolúcióhoz, vagy Ádám kedvencéhez, az Intelligens Tervezéshez, mint mondjuk a 17. században. Ami viszont biztos.

Tehát revizionista exegézis nincs, progresszív hermeneutika van. Utóbbiról szívesen olvasnék részletes, cáfolhatatlan dekonstrukciót.

A gyermeki ártatlanság elvesztése

A legfontosabb érveim tehát eddig válasz nélkül maradtak.

Vessünk egy pillantást a naivitás kérdésére.

Két kérdésben véleményem szerint Ádám még a gyermeki teológiai/ismeretelméleti ártatlanság állapotában van.

„Pál az evangélium kérdésében nem volt progresszív, progressziót csak az üdvtörténetben látott és képviselt. Ebben viszont az Ószövetség alapján (!) Péter és Jakab is csatlakozott hozzá, valamint a többi apostol és a vének (ApCsel 15).” „Az igazság az, hogy a kezdeti keresztény hit nem tűrt meg az evangéliumtól eltérő tanításokat, és az első pillanattól védte az evangélium belső konzisztenciáját és integritását.” – írja.

Régóta foglalkozok propagandatörténelemmel és még nem láttam olyan politikai-történeti szöveget a modern történetírás kialakulása előtt, ami ne lett volna súlyosan részrehajló. Nyilván az Újszövetség kanonizált verziója nem az apostoli zsinaton vereséget szenvedett párt szempontjából meséli el a történetet. Ha jól tudom, nem az amerikai indiánok hódították meg Európát, legalábbis nem ismerek erről krónikát a rézbőrűek tollából.

Nem ironizálni akarok, de amikor a páli misszió szó szerint az életéért és a kereszténység elterjedéséért küzd, természetes, hogy mindent megtesz, hogy a létező legtöbb ponton összekösse az Ószövetséggel a könyvét és egységet mutasson, hogy vonzóbbá tegye az evangéliumot. Az apostolok jól összevesztek, marták egymást pár évig, aztán a győztesek(nek) megírták a történelmet – hogy Ádám könyvéből és az ezt az álláspontot képviselőktől idézzek. Egy különbségtétellel: hangsúlyozom, hogy kizárólag a jeruzsálemi apostoli gyűlésről és az azt övező vitákról írtam és beszélek, mert amúgy Ádám könyve meggyőző volt számomra már korábban annak vonatkozásában, hogy azt követően jelentős ortodoxia volt a legtöbb kérdésben.

Ezt a kérdést persze nem fogjuk tudni eldönteni, mert a jeruzsálemi apostoli gyűlésről vajmi kevés forrásunk van és lesz. Ami van, az szerintem sokatmondó.

A másik példám talán fontosabb.

Újra előtűnő álláspont Ádámnál (és véletlenül az Evangelikál Csoport is most publikált ilyet) a homoszexualitás összemosása a bűnökkel minden értelemben. „Nem a bűnök hierarchiájáról szól a valódi vita, ahogy MT állítja, hanem arról, hogy mi bűn és mi nem az. Ha a kereszténységen belül zászlót bontana egy mozgalom, amely azt hirdetné, hogy a lopás nem bűn, sőt, erény, és azzal toldaná meg ezt, hogy el volt tévelyedve az a kereszténység, amely korábbi korokban a lopást bűnnek nevezte, a lopás körül zajlanának ma heves viták. [...] De ma a homoszexualitás kérdésében történt etikai paradigmaváltás, ezért mindazok, akik az apostoli hit mellett akarnak maradni, az egyszer s mindenkorra a szentekre bízott hit mellett, azok kénytelenek a homoszexualitásról beszélni, és arról, hogy az miért bűn. Mert az apostoli tanítás ezzel kapcsolatban világos és egyértelmű. […] De a Krisztust követő egyház nem fogja egyikről sem azt állítani, hogy az jó, nemes és tiszta, és nem fogja ezt állítani az azonos neműek kapcsolatáról sem. [...] A szexuális etikáról szóló tanítással tele van az Újszövetség, meghatározó témája az apostoli igehirdetésnek.  […] A Krisztust követő egyház a házasságot sem fogja újradefiniálni, mert Krisztus menyasszonya, és a házasság Krisztus és az egyház szent misztériuma.”

Magam viszont nem vagyok „konzervatív” keresztény, ezért nem fogadom el a másodlagos premisszákat a 21. században. Egyszerű földhözragadt közgazdászként meglehetősen konzervatív piacpárti és tudománypárti vagyok. A mégoly vonzó teológiai eszmefuttatások helyett ebben az esetben a valóságnak hiszek. Tegyük fel, hogy a lopás nem lesz bűn egy közösségben, sőt kifejezetten támogatni kezdik. Hogy érintené ez az adott közösség nemzeti össztermékét, lakosainak biztonságát, boldogságát, a társadalmi jót és mindezek által (is) Isten országának gyarapítási potenciálját? Kell válaszolnom?

És hogyan érinti a társadalmi jót, a gazdasági összterméket és a földi békét, ha kibővítjük az LMBTQI-emberek jogait? A tanulmányok szerint nagyon pozitívan. Az azonos neműek házasságát és az örökbefogadást egy kalap alá venni a lopással vagy a házasságtöréssel a 21. században nem állja ki a tudomány és Isten igéjének próbáját.

Éppen ezért nem küzdeni kell ellene, hanem sürgető, hogy megtegyük ezt a lépést.

A vita igazi tétje

Két pontban foglalom össze a vitánk (szerintem) két legfontosabb pontját.

Egyrészt, Ádám szerint írásom célja „Isten védelmének” valamiféle kiterjesztése. Nem, egyáltalán nem. Miként írom, az én felfogásom szerint a változás már megtörtént. Itt élnek közöttünk a világban megváltott azonos nemű felebarátaink, akik gyermeket nevelnek vagy összeházasodtak. Nekik mit mondanak a konzervatívok? Mondhatják, hogy nem, ne az isteni megtapasztalásnak és Isten igéjének higgyetek, hanem (Mathews szavaival) tartsátok be az aprólékos szabályokat.

Sztornó, mégsem tértetek meg. Nem vagytok Isten gyermekei.

A tét az, hogy elfogadjuk-e a Szentlélek munkáját és a megtérés gyümölcseit, vagy az Institutiót, Sproult és Spurgeont kutatjuk Isten megváltó munkájának meghazudtolásához.

Másrészt, végre elegendő tudásunk gyűlt fel és elérkeztünk egy olyan történelmi ponthoz, hogy tudjuk csökkenteni a bűnök egy részét, például a paráznaságot, és növelni a társadalmi jólétet és a shalomot. E. H. Carr így fogalmaz a Mi a történelemben?: „Aki a haladásban hisz, nem valamiféle automatikus vagy szükségszerű folyamatban hisz, hanem az ember potenciális képességeinek progresszív fejlődésében. A haladás nem elvont kategória; azok a konkrét célok pedig, melyeket az emberiség időről időre maga elé tűz, a történelem menetéből és nem valamilyen külső forrásból keletkeznek. …

A haladás céljai csak akkor határozhatók meg, amikor közelítünk feléjük, és amely célok érvényessége csak a megvalósulás során igazolódik.

Nem tudom azt sem, hogy ilyesféle haladáseszme nélkül a társadalom hogyan maradhat fenn.”

Az azonos neműek házasságában és a szivárványcsaládokban ugyanaz a mérce, mint bármely más családmodellben: hűség, páli parancsok, és így tovább. Összetartásuk (ha tényleg Istent fogadják el harmadiknak a kapcsolatukban) éppen ezért meglehetősen fontos intézmény.

Innentől kezdve, már nem csak arról van szó, hogy Ádám és a konzervatívok fel fognak-e ébredni a Csipkerózsika-álmukból és csak türelmesen várnunk kell erre a pontra, ami majd úgyis eljön valamelyik következő generációban.

A tét komoly: egyrészt, elfogadják-e a konzervatívok Isten szavát és azt, hogy ezeket az embereket Jézus elfogadta, vagy nem hisznek nekik. Másrészt, elfogadják-e a változásokat, vagy kockáztatják, hogy az ideológiák és népek versenyében (a gyengébb társadalmi kohézió, a gyengébb gazdasági gyarapodás és a háborúk növekvő veszélye miatt) teret engednek a pogány, keresztény vagy iszlám extremizmusnak vagy épp dekadenciának azzal, hogy az emberben rejlő isteni potenciált visszafojtják.

A keresztény szabadság és Isten megváltó műve és végzései összeegyeztethetők a tudományos eredményekkel és a növekvő tapasztalatokkal, Isten felfejtett gondolataival. Ez nem könnyű intellektuális feladat és sokféle eredője lehet ennek az erőfeszítésnek. Írásaimban amellett érvelek (miközben magam is leteszem a garast az egyik oldal mellett), hogy vezetőinknek élére kell állniuk a vita megszervezésének és intelligens lebonyolításának. Ez utóbbit javaslom, és továbbra is hiszem, hogy ez nem pusztába kiáltott szó, és tartozunk ezzel elődeink emlékének és utódainknak is.

 

Leave a comment

Make sure you enter all the required information, indicated by an asterisk (*). HTML code is not allowed.