puertadetibor banner2v
updated 9:42 PM CEST, Jun 30, 2018

Az odaadó Isten megosztja hatalmát a teremtéssel. Oord és kalandozása a nyitott teizmus birodalmában

Az isteni gondviselés egy új, erőteljes modellje meggyőzően hat és elgondolkoztatott. Vannak azért kétségeim. A nyitott teizmus néha, mint a református teológia avagy a kálvinizmus, vereséget szenved a filozófiától. Könyvkritika.

Thomas Jay Oord egy tudományos kutató, teológus és filozófus valahol a folyamatteológia és a nyitott teizmus határán (mely határok saját elmondása szerint hamarosan el fognak mosódni). Az Uncontrolling Love of God (magyarul talán Isten nem-korlátozó szeretete lehetne, magyar fordítás nincs) Isten és a világ panenteisztikus értelmezését nyújtja (egy mindenütt jelenlévő szellem minden teremtett dolgot átjár, amik benne léteznek, de nem azonosak vele), vagy ahogy a szerző hívja, egy teokozmocentrikus modell. Mindez az úgynevezett kenotikus szereteten alapszik, a kenosis pedig a saját magát megüresítő, visszahúzó, odadó és másokat felhatalmazó/képessé tévő isteni szeretet, ami legjobban a Filippiekhez írt levélben van kifejtve a Bibliában (2:4-13). Jézust itt így írják le: “az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (2:6-8)

Ebben a modellben “Isten örök természetének része a nem-korlátozó szeretet”, és szükségszerűen szolgáltat szabadságot és hatóerőt a teremtményeinek. Isten a teremtést lelkesítve és megihletve, azt felhatalmazva vezeti a jólét (well-being) felé. Isten szükségszerűen fenntartja a világegyetem törvényeit. “A világban a véletlen és a teremtmények szabad akarata valódi”, és Isten sohasem korlátoz (control) másokat:

“az isteni szeretet korlátozza az isteni hatalmat”,

és “Isten gondviselően vezeti és hívja a teremtést a szeretet és szépség felé”.

Sok könyvismertető van kint a neten, (kötelező olvasmány a Christianity Today elemzése), itt két dologra helyezem a hangsúlyt: mi tetszett különösen a tartalmában és milyen tökéletlenségeket találtam a könyvben, ami annak konzisztenciáját és logikai felépítését illeti.

Pozitív teológiai rezgések

Sok mindent szeretek a szerzővel kapcsolatban. Először is, könyörtelenül szisztematikus, és ez a könyv annyira jól felépített! Nem is lineáris, inkább spirálisan kerül egyre közelebb és közelebb a tételei megfogalmazásához és a következtetésekhez. Másodszor, kiválóan ismeri a témáját, és nem fél idézni a nyitott teológiákkal jellemzően nem összeillő klasszikus teológusokat, mint Aquinói Tamás, Ágoston vagy Kálvin akkor sem, ha éppen egyetért velük. Sokat okosodtam, és a könyvet alkalmanként kézi- vagy tankönyvként fogom használni, ha a nyitott teizmusról írok. A gondviselés modelljeiről írott részek (a determinista nézetektől a deistákig és azokon túl) vagy azok, amelyek azt vizsgálják, milyen (biblikus, teológiai, filozófiai vagy tudományos) úton juthat el valaki a nyitott teizmus elfogadásáig, különösen megfelelnek erre a célra. Végül, a szerző nagyon könnyen megközelíthető, válaszol a kritikusainak (lásd például a vitáját John E. Sanders-szel) és az olvasóinak (lásd a könyv Facebook oldalát).

Tetszett az elemzés a világban található véletlenszerűségről, és ahogy a szerző összeköti a kvantum- és evolúcióelméletet a nyitott teológiával.

Ha a véletlen és a valószínűségek mátrixa létezik, akkor jogosan írja, hogy “Ágostonnak, Kálvinnak és Sproulnak nincs igaza”.

Egyetértek az állításával, miszerint a valószínűség és a szabályszerűség megfelelő kombinácója teszi lehetővé a világ létezését és új életformák létrejöttét. Bizonyosan fájdalmas egy kálvinista teológusnak olvasnia, hogy “egy mindent irányító, szerető Isten kitaláció”, és hogy a mindent átható kenosis modellje leginkább egy vállalkozáshoz vagy kalandhoz (adventure) teszi hasonlatossá a valóságot. “Ezek a kalandok nem biztonságosak, mert általános céljaik vannak, nem pedig előre pontosan meghatározott tervrajzaik. A kalandok magukban foglalják, hogy mérlegeljük a kockázatokat, szabad döntéseket hozzunk és néha véletlen események történnek. A szeretet egy olyan vállalkozás, ahol nem garantáltak az eredmények.” Tetszik, ahogy a megváltástant beilleszti a modellbe: ha a csodák akkor történnek, amikor a teremtés együttműködik Istennel (mert “a csodák mindig csak a teremtéssel kapcsolatosan történnek”), akkor a kiválasztás és a megváltás csodája szükségszerűen kollektív, nem pedig egyéni (azaz, nem létezik az egyéni predesztináció).

Van néhány különösen jól sikerült megfogalmazás a kötetben, ami a nyitott teizmus alapvető fogalmait mutatja be. “A korlátozott, de valódi szabadságot hirdető álláspont (limited-but-genuine-freedom position) azt mondja, hogy szabadon választunk korlátozott számú lehetőség között… Vagy: “a nyitott és kapcsolati teológiai gondolkodók hisznek abban, hogy Isten mindentudó. Hisznek abban, hogy Isten mindent tud, ami tudható. Isten tudja, hogy mi történhet a jövőben, de nem tudhatja, hogy minden esetben mi fog ténylegesen történi. Filozófiai szóhasználattal élve, Isten ismer minden potencialitást és minden aktualitást, de nem tudhatja, hogy mely potencialitások fognak aktualizálódni.” A szabad akarat létezésének belátása azért is fontos, hogy „értelmezhető legyen a pozitív irányú erkölcsi átalakulás”. Ezt különösen kedvelem: „Az igazi, valódi (genuine) gonosz [szemben a szükségszerűen megjelenő gonosszal, mint pl. az értelmetlen, genetikai betegségek] olyan eseményekben jelenik meg, amelyek, ha mindent figyelembe veszünk, a világot rosszabbá teszik, mint amilyen egyébként lett volna.”

Vékony jégen, mint a kálvinizmus

A szerző sokat markol és mivel egy új elméleti struktúráról és teológiáról van szó (nem kisebb ambícióval, mint hogy egy mndent lefedő, teljes világképet adjon, ahogy ő fogalmaz, az élet értelmezésére), jelentős a kockázata annak, hogy keveset fogjon és mindent elveszítsen. A bók azonban jár a szerzőnek, mert sikerrel járt.

Két tökéletlenséget találtam a könyvben.

Az első a filozófiai megközelítés és annak következményei. Bár a szerző azt állítja, hogy a könyv egy bibliai szövegen alapszik (és a kenosis fogalmán), azt leszámítva (legalábbis az én ízlésem szerint) alig idéz a Szentírásból. Néha az volt az érzésem, hogy ez a kulcsfontosságú fogalom csak ürügy a szerző számára, hogy utólag igazoljon vele egy robosztus filozófiai rendszert. Oord, úgy tűnik, tisztában van ezzel és azért a szükséges számú idézet ott van, ezen kívül invitálja az olvasót, hogy alkalmazza a keret egészét a Bibliára, így például a csodák esetében. Így már el tudom fogadni a csekély számú idézetet. Egy másik következmény, hogy

Isten biblikus személyisége és pszichológiája eltűnik az éterben.

A szerző, egy Facebook-commentben válaszolva nekem, azt írta, hogy “Istennek vannak érzelmei és személyisége. Azt gondolom, hogy Isten társasági lény, abban az értelemben, hogy szoros kapcsolatban van másokkal.” Ezzel együtt azt gondolom, hogy ez a kérdés megérdemelne egy hosszú, részletes kidolgozást, a Biblia elég egyértelmű Isten szenvedélyeivel és érzelmeivel kapcsolatban.

És mi a helyzet a mózesi törvényekkel és Isten zsidókkal kötött szövetségeivel? Hogyan nyilvánul meg bennük Isten nem-korlátozó szeretete?

Még egy következmény, hogy az állítás, miszerint Isten soha nem korlátoz másokat, ellentmond a Bibliának és a józan észnek, nyitott teizmus ide, kapcsolati teológia oda, panenteizmus amoda. Eljutunk Oord némileg különös mondatához, miszerint „a teremtés különbözik Istentől abban, hogy a szabad teremtmények szabadon döntenek arról, hogy szeretnek-e vagy nem, és abban is, hogy miként fejezik ki a szeretetüket”, míg Isten csak az utóbbiban szabad. Az emberiség tehát szabadabb, mint Isten? Pedig bizony néha nekünk, embereknek igenis komolyan be kell avatkoznunk barátaink, családtagjaink vagy kollégáink életébe, függetlenül attól, hogy egyébként mennyire nem-korlátozó a szeretetünk. A kivételek erősítik a szabályt. Néha (gyakran?) Isten is beavatkozik, ez teszi őt személyessé. Legalábbis a szerző helyében biztosan nem zárnám ki ennek a puszta lehetőségét. Egy példa a szerző szerint a csodák esete, melyek mindig Isten és ember (vagy általában a teremtmények) közös tetteinek és együttes erőfeszítéseinek az eredményei – de ha az ember korlátozhat másokat, miért nem lehetséges, hogy Isten és ember együtt korlátoz valamit vagy valakit?

Végül, felmerül a kérdés: létezik a véletlen Istenben? Ha nem, miért? Ha igen, mik a okozatok?

Összefoglalásként:

a könyv néha olyan, mint a desztillált víz. Hiányolom Isten esetlegességét, szabadságát és szenvedélyét, már ami a teremtményekkel való kapcsolatát illeti. Ebből a szempontból ugyanolyan filozofikus, mint a kálvinizmus.

A másik következetlenség és ellentmondás (vagy fejlődési terület) szintén a könyv filozófiai jellegéből ered. Isten szerető személyisége és szeretetének tisztasága kerül mérlegre. A szerző számára Isten nem okozhatja a gonoszt. A könyv szempontjából még fontosabb, hogy szerinte nem is engedheti meg a rosszat, még a nagyobb jó érdekében sem. „Gondoljuk, hogy nagyobb szeretetre vall szenvedni másokkal, mint megakadályozni a rosszat, ha képesek volnánk rá?” Oord szerint nem. „Egy tökéketesen szerető Istennek meg kellene akadályoznia és meg is akadályozná az igazi, valódi gonoszt, ha az lehetséges volna.” Igy Istent nem lehet erkölcsileg okolni. Úgy érvel, hogy a rossz nem lehet a jó előfeltétele és hogy a rossz mértéke a világban messze felülmúlja azt a szintet, amire esetleg szükségünk lehet, hogy értékelhessük a jót. Ha a gonosz a jó előfeltétele volna, a mennyországban is kellene lennie fájdalomnak és gonosznak – írja. Oord nem tudja elfogadni, hogy akár egyetlen embernek is ok nélkül kelljen szenvednia, csak a nagyobb jó vagy az egész érdekében.

Ezt másképpen gondolom, de ami még fontosabb, egy logikai csavart látok itt. Isten azt mondta a bűnbeesés után: „Íme, az ember olyan lett, mint miközülünk egy: tudja, mi a jó, és mi a rossz.” (Mózes első könyve 3:22) Ami azt jelenti, hogy Isten ismeri a jót és a gonoszt. A józan ész is azt mondja, hogy Isten nem ismerheti a gonoszt, ha nem tapasztalta meg maga is, és maga nem követett el bűnt. Istennek kell, hogy legyen gyakorlati tudása a bűnről, és gyülölnie kell azt, mert ismernie kell annak eredményét. És igen, Isten néha olyan stratégiát használ, amely bűn elkövetésével jár, például, amikor engedte, hogy Ádámot és Évát megkísértsék, de mindig a jó érdekében. Isten folyamatosan teszteli az övéit a Bibliában, hogy megértse, hűek maradtak-e hozzá. A tesztelés néha fájdalmas és bűnnel teli. Azt gondolom, hogy mindez összeegyeztethető a könyvvel. Eszerint a tesztelés és a kísértés nem mindig szándékos, hanem egy véletlenre és szükségszerűségre (is) épülő világ részei, és mint olyanok, a világ természetének részei. Isten nem tudja megakadályozni ezek megtörténtét. Ha megfelelő módon válaszolunk, szeretettel és örömmel telik meg. Ha rosszul, akkor bánkódik. A fentieknek az az alternatívája, hogy MINDEN tesztelés és kísértés az ördögtől jön és ez az állítás szerintem nem biblikus. A kálvinizmus elméleti keretét most nem említem.

Véleményem szerint Isten nem tiszta szeretet, de a leginkább szerető és a legnagyobb szeretetre képes létező minden létező között, a létező legtisztább. Ha már itt tartunk, nekem ez elég is. Tökéletesen jónak lenni egy filozófikus és romantikus gondolat, a Bibliában csak a költészetben létezik. És most jönnek a kérdések: miként képes Isten, aki csak jót tud cselekedni, és aki mindig is csak jót tett, testileg és lelkileg embereket meggyógyítani, megmenteni őket bűneikből, és a jó irányába megváltoztatni dolgokat és megszüntetni a gonoszt általában és segíteni építeni a királyságát a földön? Ha Isten soha nem tapasztalta meg a bűnt, hogyan képes kezelni és megoldani? Miként képes értelmesen válaszolni a valódi gonoszra? Szerettem volna többet olvasni az eredendő bűnről, mert az kulcsfontosságú minden nyitott teológia számára, de hiányzott a könyvből. Végül, ha az emberek társ-teremtők, az embereknek bizonyos mértékben valódi (genuine), új jót is kell teremteniük, Istennek örömet okozva. Összefoglalásként,

a kettősség egy tökéletesen szerető, de bűnt sohasem, még gondolatban sem elkövető, nem teljesen szabad Isten, és egy Istennél bizonyos értelemben több szabadsággal rendelkező, bűnös teremtés között nem tűnik számomra realisztikusnak.

Segítő kommenteket kaptam Terry Matson–tól és a szerzőtől egy Facebook-feedben, a szenvedélybetegségekről és függőségekről és áldozatokról beszélgetve és arról, mit érzünk és teszünk, amikor áldozatokkal találkozunk a környezetünkben. Terry nem ért velem egyet és nem gondolja, hogy „valakinek meg kell tapasztalnia a bűnt annak érdekében, hogy teljesen megismerje a szeretett, amely valójában a bűnből való kilábalás és kiemelkedés”. Ahogy szépen megfogalmazta, „a megváltáson keresztüli kapcsolódás ajándéka egyaránt alapszik a bűnhöz és szeretethez, a káoszhoz és teljességhez való kapcsolatunkon. Mégis, ha mindennek a közepén nincs az Egyetlen, aki tökéletesen egész, mindannyian reménytelenül el vagyunk veszve, a szó legtisztább értelmében…”

Thomas Jay Oord azt jelezte felém, hogy „mint a legtöbb keresztény, azt gondolom, hogy Jézust megkísértették, de nem követett el bűnt. Azt gondolom, hogy Jézus inspirál és felhatalmaz minket, hogy úrrá legyünk a bűnön. … Isten tudja szeretni és segíteni bármely függőség (és általában bármely bűn) áldozatait anélkül, hogy maga függő lenne.”

A vélemény az, hogy világos, hogy nem kell minden egyes szenvedélybetegséget kipróbálnunk, hogy megértsük és segítsük az egyes áldozatokat. Képesek vagyunk általánosítani. A kérdésem: lehetséges autentikus módon szeretni és segíteni bármely függőség áldozatát, ha mi magunk sohasem tapasztaltunk meg egyetlen függőséget (és általában egyetlen bűnös gondolatot, tettet) életünkben – és ebből következően,

a pusztító, kétségbeejtő hatásokat? Vagy Isten függő ugyan, de csak a szeretettől?

A legjobb még csak most következik

Egy lehetséges megoldás a második tökéletlenségre az lehet, hogy az emberiséget azért teremtette Isten, hogy segítsen kitörölni magából a gonoszt, például azáltal hogy magasztaljuk-lelkesítjük őt és küzdünk Érte és a gonosz ellen – társ-harcosok vagyunk. Azt hiszem, ez kompatibilis a szerző elméleti és biblikus keretével: a jó mértéke növekszik, a rosszé pedig csökken , annak eredményeként, hogy együtt teremtünk és harcolunk vele.

Ezzel együtt, a könyv az egyik legjobb volt, amit 2017-ben olvastam és sokat fogom használni a jövőben, mint vonatkoztatási pont a kutatásaim során, elsősorban a nyitott teizmussal és a panenteizmussal kapcsolatban. Várom Oord úr spirituális és intellektuális utazásának következő állomásait. Gratulálok, Thomas!

Leave a comment

Make sure you enter all the required information, indicated by an asterisk (*). HTML code is not allowed.