puertadetibor banner2v
updated 9:42 PM CEST, Jun 30, 2018

Isten tulajdonságai számítanak a nyitott teizmus számára. A református teológia (kálvinizmus) istenképének kritikája

Featured Isten tulajdonságai számítanak a nyitott teizmus számára. A református teológia (kálvinizmus) istenképének kritikája

Jelen írás megoldást kínál a keresztény teológia azon problémájára, amit úgy hívok, hogy a gyerekbeszéd-paradoxon. Döntő érvek hozhatók fel amellett, hogy Isten a Bibliában egyedül a lényegi tulajdonságaira nézve nem nyúl az akkomodáció eszközéhez, ellentétben azzal, amit a klasszikus teizmus, így például a katolicizmus és a református teológia, a kálvinizmus állít. Illetve amellett, hogy a rendszeres teológiáknak emiatt elsősorban ezen legfontosabb isteni közléseken kell alapulniuk, amelyek így a nyitott teizmus teológiáihoz állnak közelebb.

Az akkomodáció vagy hozzáigazítás elméletének lényegi eleme, hogy Isten igéje többszörös szűrőn jut el az emberhez. Isten értelmileg leereszkedik ihletett szavának közlőihez, majd a közlők is hozzáigazítják a mondandót a hallgatóság tudásszintjeihez. Az első esetben Isten klasszikus tulajdonságai, mint az örökkévalóság, mindenhatóság, mindentudás, mindenütt jelenlevőség, stb. alakul át gyakran egy olyan képpé, amely Istent változónak, szenvedélyesnek, a jövőt nem ismerőnek, tanulónak, tévedőnek mutatja be. A második esetben jellemzően a természeti világ vagy történeti események pontos leírásának nehézségei teszik szükségessé a hozzáigazítást. Ez az írás azt mutatja be, hogy az akkomodáció elmélete (és általában a klasszikus rendszeres teológiák) belső feszültségektől terhesek. A megoldási javaslathoz analitikus úton eljutva döntő érvek hozhatók fel amellett, hogy

Isten a Bibliában egyedül a lényegi tulajdonságaira nézve nem nyúl az akkomodáció eszközéhez, illetve amellett, hogy a rendszeres teológiáknak emiatt elsősorban ezen legfontosabb isteni közléseken kell alapulniuk, amelyek így a nyitott teizmushoz, és a nyitott teista teológiákhoz állnak közelebb.

A klasszikus teizmus állítása szerint Isten mindentudó, állandó, mindenható, örökkévaló, tökéletes, mindenütt jelenlévő, és így tovább: ezek Isten tulajdonságai, Isten klasszikus attribútumai. A Bibliában azonban számos vers mutatja Istent olyannak, mint aki változik, megbánja tetteit, meghatározott helyen tartózkodik, szenved, szenvedélyesen akar vagy szeret valamit vagy valakit, nincs tudomása jövőbeli események bekövetkeztéről, hibázik, kockáztat. A klasszikus teológia úgy oldotta meg a problémát, hogy bevezette a gyermeki beszéd (és általában az értelmileg leereszkedő beszéd) fogalmát: Isten gyakran úgy szól hozzánk, mint kisgyermekekhez, vagy mint tanulókhoz, tanítványokhoz, de mindenképpen egy alá-fölérendeltségi viszonyban, olyan véges emberi lényekhez, akik képtelenek megismerni, milyen Isten valójában, magát hozzánk igazítva és hozzánk leereszkedve, emberi kifejezéseket és szókincset használva. Ez az akkomodáció, vagy isteni hozzáigazítás elmélete (amely egy modern teológiai kifejezés), és annak eredeti értelme.

A dilemma

Az egyházatya Ágoston így írt: „Csudálatos a te Írásod mélysége, Uram. Kicsi gyermekek vagyunk, s az Írás kedves-mosolygó arcot mutat nekünk, de jaj, minő csudálatos mélységek rejtekeznek arca mögött!” (Vallomások, 12. könyv, 14. fejezet)

Kálvin János, a reformáció egyik legfontosabb teológusa szerint Isten gyakran így beszél hozzánk. A keresztyén vallás rendszerében (Institutio) így fogalmazott: „Vajjon ki nem érti, ha van józan belátása, hogy Isten ebben a dologban csak úgy szól velünk, mint a dajkák szoktak a csecsemőkkel.” (Inst. 1.13.1) “Mivel ugyanis erőtlenségünk Isten felségéhez nem ér föl, a mi felfogásunkhoz kell leereszkednie a róla szóló leírásnak, hogy megérthessük azt.” (Inst. 1.17.13)

A 20. században többek között Louis Berkhof vitte tovább ezt az általánosan elterjedt gondolatot Rendszeres teológiájában:  „S ha a Szentírás az Ő megbánásáról, szándékának megváltoztatásáról, és a bűnösökkel való viszonyának megváltoztatásáról beszél, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ez csak antropopatikus beszédmód.” (VI. B.: Isten állandósága)

A dilemma már így is kirajzolódik az első paradoxonnal együtt. Megkérdezhetnénk például, hogy

miért ragaszkodnak a teológusok a világ teremtése vagy a Bibliában leírt valamennyi esemény, így a csodák szó szerinti értelmezéséhez, de allegorikusan, átvitt, gyerek- vagy diákbeszéd értelemben magyarázva a Biblia egész fejezeteit, amikor Isten természetéről vagy a teremtményeivel való kölcsönhatásokról van szó? Miért nem fordítva?

A történet itt kap egy váratlan fordulatot.

Ágoston, Kálvin és a többi klasszikus teista többnyire egy másik értelemben is vallották és vallják a “hozzáigazítás” tanát. Eszerint egyes történeti események vagy a teremtett világ bemutatásakor a bibliai szerzők hozzáigazították szavaikat a közönséghez, így (a teológusok szerint) nincs értelme a Bibliától azt várni, hogy az minden értelemben a valóság tudományos leírása legyen.

Kevésbé ismert, hogy Ágoston és Kálvin is (ma úgy mondanánk: figyelemre méltóan modern módon) számos biblikus szöveg allegorikus értelmezése mellett állt ki.

Kálvin esetében pár sorral lejjebb néhány példa is bemutatásra kerül.

Íme tehát a dilemma teljes egészében:

A legtöbb klasszikus teista azt állítja, hogy

  1. A Szentírás azon szakaszai, amelyek ellentmondanak Isten klasszikus attribútumainak, Isten “gyerekbeszéde” vagy más hozzáigazító megnyilvánulása hozzánk. Isten nyelve emberivé átalakítva.
  2. A teremtett világ bemutatásáról szóló egyes szakaszok (legyenek azok természettudományosak vagy akár történetiek) allegorikus, átvitt értelmezést kívánnak meg. Ez még egy, más típusú hozzáigazító szűrő: az emberi nyelv a hallgatóság igényei szerint átalakítva. (A Teremtés könyvének és más bibliai verseknek szó szerinti értelmezése nem szükségképpen követi a kereszténység hagyományait.)
  3. A Biblia más (vagy összes többi) fejezete szó szerinti értelmezést tesz szükségessé, így Jézus feltámadása és csodái vagy az Ó- és Újszövetség történeti eseményei.

A klasszikus teizmus természetesen nem vagy kevésbé látja itt a dilemmát. Azt állítja, a fent említett pontok koherensek Isten természetével és azzal, ahogyan Ő kölcsönhatásba lép az univerzummal és az emberrel.

Problémák a klasszikus nézettel

Három problémát sorolok fel ezen hagyományos nézettel. Az első a relativitás. Kálvin lelkes követője volt a korabeli csillagászati kutatásoknak és egyes biblikus verseket allegorikusan értelmezett. A Teremtés könyvéről írott kommentárjában úgy vélte, hogy Mózes nem írja le pontosan az ég és a csillagok természetét és állását, ám ez természetes, mert a nép számára írt, úgy, hogy mindenki, így a tanulatlanok és az átlagemberek is, a józan észt használva, megértsék (1:16). Felmerül a kérdés: mi lett volna, ha Kálvin ismerte volna a modern fizikát és biológiát? Vajon kiterjesztette volna-e az allegorikusan vagy átvitten értelmezendő bibliai versek sorát például azokra is, amikor Isten a vízből hozott létre madarakat, és amelyeket Kálvin szó szerint értelmezett (1:20)? Hasonló példák sorolhatók a korabeli és a jelenkori teológiai irányzatokból.

A második probléma a relevancia, amit már említettem. Miért nem azokat a verseket vesszük szó szerint, amelyek Istent változónak, meglepettnek, a tervében változásokat eszközlőnek írják le és nem inkább azokat átvittként, amelyekben mindentudónak, mindent előre tudónak és állandónak? Melyik a relevánsabb?

A harmadik probléma a gyakoriság. Azok a versek és történetek, amelyek Istent változónak, meglepettnek, a tervében változásokat eszközlőnek írják le (és így közelebb állnak a nyitott teizmushoz), számukban elérik vagy meghaladják azokat, amelyek a klasszikus attribútumokat mutatják be.

A megoldás

A következő megoldást javaslom, Ágostont, Kálvint és a többi klasszikus teistát is segítve, Isten tulajdonságaira fókuszálva, akik a mai világban nehézséggel találkoznának, ha állításaikat meg kell(ene) védeniük.

Axiómák

  1. Isten Igéjének (az isteni Logosznak, amelynek van egy értelem, racionális diskurzus, teremtő gondolat jelentése is) két formája van. Az egyik a Szentírás, Isten ihletett igéje. A másik a természet- és társadalomtudományok törvényei vagy törvényszerűségei, amelyek leírják Isten teremtését.
  2. A két forma nem lehet ellentmondásban egymással. Ha igen, akkor ez azok alapvető természetéből következik, vagy abból, hogy emberi tudásunk még nem jutott el arra a szintre, hogy feloldja az adott ellentmondást.
  3. A Szentírás Isten ihletett igéjének rögzített, változatlan szókészlete.
  4. A hit elsősorban nem racionális. A hit Isten kegyelméből és a vele való közvetlen kapcsolatból ered.

Bizonyítás

  • A Biblia a teremtett világról és a történeti eseményekről 
  1. Az emberi tudás nő és változik, és az Isten teremtéséről szerzett tudásunk is folyamatosan nő és változik
  2. Az 1. pont miatt a biblikus versekről alkotott emberi értelmezések (legyenek azok szó szerintiek vagy allegorikusak) mindig változnak és változni fognak. Teológia nem épülhet kizárólag vagy elsősorban a Bibliában leírt természeti és történelmi eseményekre
  • Az ember természete 
  1. A Teremtés könyvében Isten ezt mondta (1:26): “Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá.” Az ember Isten teremtésének az elsődleges oka
  2. Isten szereti a teremtését, kölcsönhatásba lép és párbeszédet alakít ki vele, ahogyan azt az Ó- és Újszövetség tanúsítja
  3. Az 1. és 2. pontból következően, az ember nem csak képes arra, hogy értelmezze Isten saját szándékait és a természet leírását, de Isten azt kifejezetten akarja és várja is tőle, mint ami előfeltétele annak, hogy egy kölcsönösen szeretetteljes kapcsolat lehetősége két gondolkodó és érző lény (Isten és ember) között kialakulhasson
  • Isten természete 
  1. Isten természete változatlan
  2. Az összes fenti pontból következik, hogy a rendszeres teológiáknak elsősorban Isten természetén kell alapulniuk, amely az ihletett igéjében és tettein keresztül mutatkozik meg. Isten lényegi természete nem értelmezhető allegorikusan

Isten a Bibliában egyedül a lényegi tulajdonságaira nézve nem nyúl az akkomodáció eszközéhez, és a rendszeres teológiáknak emiatt elsősorban ezen legfontosabb isteni közléseken kell alapulniuk. Ha Isten természete nem értelmezhető allegorikusan (a Biblia azon részein kívül, amelyek kimondottan költészetiek), a teológiáknak és a hívőknek érdemes lehet elfogadniuk Istent úgy, ahogy Ő megmutatja magát a Bibliában.

Isten a Szentírásban szerető, igazságos, hatalmas, változékony, személyes, megbocsátó, ismereteiben gyarapodó és tanuló, időben változó, szenvedélyes Isten. Ez egy olyan kép, amely gyakran távol áll a klasszikus attribútumoktól, és közel all a nyitott teizmus Istenéhez.

A “gyerekbeszéd” és társai mint bibliai értelmezési keretek egyes esetekben nagyon hasznosak lehetnek, de azok Isten lényegi természetére alkalmazása emberi találmány – nincsen alapja a Bibliában.

Leave a comment

Make sure you enter all the required information, indicated by an asterisk (*). HTML code is not allowed.